Rólunk

Még több tartalommal: divat, szépség, aktualitások, háttérinfók, programok minden, amit a Marie Claire magazinban is szerettek

2012. január 18.

Felejthetetlen pillanatok (második rész)

Mindannyiunk életében vannak megható, megrázó, sorsfordító események és emlékezetes pillanatok, amelyek megváltozatták az életünket, vagy amelyek után másképpen kezdtünk el gondolkodni. Öt olyan nőt kértünk meg, hogy meséljenek a feledhetetlen pillanataikról, akik nekünk és az olvasóinknak is különösen fontosak. A sorozat második részében Palya Bea énekesnő mesél az ő felejthetetlen pillanatáról.


Ájgát szonsájn oni klári déj… ezt énekelgettem az iskolából hazafelé jövet, az útszéli csipkebogyót már megcsípte a dér. Miközben a tüskés ágakat hajlítgattam magam felé, azon gondolkodtam, mit jelenthet ez a sor. Nem volt világos, de én a közepénél mindig a Klári nénire gondoltam, aki az utcánkban lakott. Meg azt is tudtam, hogy a szonsájn az napsütés, hasonlít az oroszra, énekeltük pusszik dá búgyet szonce, na, hát ezt mondom, szon-szon, csak más a vége, de nagyra vannak magukkal ezek a világnyelvek, hogy ők milyen különlegesek.  Közben azért mind hogy hasonlít egymásra, mondtam én a New York-i Central Parkban is, miközben néztem a nagy házakat, hogy jé, hát ilyen épületet már láttam, Moszkvában a Lomonoszov Egyetem, na, az pont így néz ki, mit kell itt háborúzni, versenyezni az első Hold-léptekért?

Adják a Moonwalkert az aszódi moziban, a népi táncos lányok közt futótűzként terjed a hír. Megyünk, megnézzük, másnap próbálgatjuk a figurákat az öltözőben a gyereklagzis előadás előtt. Mert jó dolog a népi tánc is, na de hát ahogy ő csiszatolja a lábát, fehér kesztyűs kezével fogja a kalapját, na az, meg ahogy a fejét hirtelen mozdulattal le-föl rántja, hármat pördül sebesen, villan a rövid nadrágszár alatt a gyémántzokni, repül a kalap, sikít-visít a tömeg.

Á, mondom a lányoknak, tuti mágnes van a cipőjében, amúgy nem tudna úgy előrehajolni majdnem a földig a Smooth Criminalban sem.



Palya Bea
There comes a time, when we heed a certain call, na, itt már jobban tudok angolul. Mikor először látom a videoklipet, a tévé képernyője elé tapadok, a refrénnél sírok, We are the world, we are the children… Jackson számaira táncolok reggelente, és nézem a korai felvételeit, kis fekete gyerekként úgy táncol, úgy énekel, hogy a napra lehet nézni (szonsájn), de őrá meg kell nézni, mert nem lehet nem. Úgy akarok énekelni és táncolni, ahogyan ő.

Később megnézem az összes filmet a gyermekmolesztálással kapcsolatban. Azt gondolom, hát ez hülyeség, nincs itt semmiféle molesztálás, egyszerűen túl sikeres, ennyit már nem bír el a köz, kell valami, amivel leszedik. Később megnézem azt is a YouTube-on, ahogy James Brown fölhívja a tömegből a színpadra egy koncertjén, I love you, ezt énekelgeti, összevissza díszítgeti, csavarintja a dallamot, aztán kiperdül a mikrofon mellől, a lábát is összevissza csavarintja, követhetetlen.

Te, figyelj már, meghalt a Michael Jackson.

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése